Ha már szembe jött velem a Facebookon, hogy ma van a barátság világnapja...
- Mi jut eszedbe róla? - A kérdés akaratlanul is ott motoszkál a fejedben, nem is kell hangosan kimondjam.
- Most talán csak a veszteségeim - válaszolod. Persze tudtam én, zűrös ez a nap, nehéz lenne a jelent látnod vagy épp a jövő új lehetőségeit. - Mire gondolsz? - Az idegesítő belső hangod vagyok, az agyad elcseszett része, ami nem hagy sose nyugodni. Muszáj tovább hergeljelek ezzel a kérdéssel.
- Kire, kikre. Barátokra, akiket elvesztettem. - Hangod elhal, csak néma suttogás a felelet. - Nem mintha nem tudnád - folytatod. - Az egész történetet, amin annyit rágódok. Azon, mit kellett volna másképp tennem, mit rontottam el.
- Még mindig hiányzik? - Talán némi sajnálat is van most bennem.
- Azt hiszem.
- Majd elmúlik.
- Tudom. Csak mégis... emlékszel a többiekre? Mind elmentek. - A szemed könnytől homályos. A múltad hibáit siratod. - Velem van a baj, igaz?
- Nem hiszem - próbállak vigasztalni. - Te is pontosan tudod, amit én, hiszen egymás tükrei vagyunk, minden kapcsolat két félen múlik.
- Biztos? De másoknak... - Mások nem számítanak, másokból csak felszínt látsz. Csak magadat láthatod néha-néha tisztán, amikor nagyon figyelsz.
- Akkor nagyon fogok figyelni...
A barátság nemtől független szeretet, és az a szeretet, ami börtönné válik, tönkreteszi a barátságot. /Bud Spencer/
