Végigpörgetve a közösségi oldakat vagy a híroldalakat, nehéz nem észrevenni, mennyi klímaváltozással kapcsolatos cikk jelenik meg mostanában. Igazából elég csak a szélsőséges, országunkban eddig szinte ismeretlen időjárási jelenségeket figyelni, és máris látjuk, mekkora a baj. Lehet homokba dugni a fejünket, és azt mondani, régen is volt jégkorszak, globális felmelegedés és egyéb időjárási változások, lehet azzal is vigasztalni magunkat, hogy majd a gyermekeink, unokáink megoldják, ahogy tudják. De vajon lesz még otthon, amit megóvjanak? Hagyunk nekik egyáltalán valamit?

Habár a nyár már tart egy ideje, sőt, lassan a második hónapjába lépünk, most jutott eszembe témázni egy kicsit arról, miket változtattam már, és mik vannak még tervben a következő két hónapra.

Mi jut eszembe, ha a nyárra gondolok? Élénk színek, meleg, strand, tengerpart, napozás, koktélok, nyári ruhák, olvasás, szabadság, vidámság, gyümölcsök/zöldségek. Meg éppen megfelelőnek tűnik az idő egy kis életmódváltásra is. Egy ideje rájöttem, hogy nem az a típus vagyok, akinek a drasztikus változtatások valók, inkább több, apró lépéssel próbálkozom, így legalább tényleg elkönyvelhetek sikereket, amik sokat lendítenek azon, hogy végül elérjem a kitűzött céljaimat.

Abban nincs semmi csodálatos, ha valaki másnál kiválóbbak vagyunk. Igazi csoda a korábbi önmagunkhoz képesti kiválóbbságban mutatkozik meg. //hindu közmondás

Gyermekkorom óta az egyik kedvenc hobbim az olvasás, amennyiben ez annak nevezhető. Vagy inkább már afféle lételemnek? Alapvető szükségletnek? Inkább. És ha már változás, akkor éppen most fejeztem be egy könyvet, ami éppen erről szól, kifejezetten szokatlan formában. 

A könyv szerzője Liane Moriarty, ausztrál írónő. A nevével valamikor 2017 tavaszán találkoztam először, amikor éppen úton volt a Hatalmas kis hazugságok magyar fordítása, a belőle készült HBO minisorozat kapcsán, én meg gondoltam, addig nézek tőle valami mást, és első látásra szerelmes lettem az egyik könyvébe, A hipnotizőr szerelme címűbe. A borító, és a fülszöveg együtt volt rám ilyen hatással, valami oknál fogva mégis viszonylag hosszú idő telt el (kicsivel több mint egy év), mire ténylegesen elolvastam. A hozzá kapcsolódó érzéseimet itt örökítettem meg. Legközelebb 2018 tavaszán kerültem kapcsolatba a szerzővel, mikor meg is néztem a Hatalmas kis hazugságok című könyvéből készült sorozatot. Ez utóbbi kapcsán elég vegyesek az érzéseim, hiszen előbb láttam a sorozatot, és csak később olvastam a könyvet, mindkettő tetszett, annak ellenére, hogy furcsán torz személyiség néhány szereplő a könyvhöz képest. A konkrét véleményem róluk itt és itt olvasható. Apró érdekesség ide, hogy most két hete kezdődött el a második évada a sorozatnak, aminek közvetlenül már nem sok köze van a könyvhöz, így meglátásom szerint kicsit romlott is a színvonal, de azért egyelőre tetszik. Visszatérve az írónő munkásságára, idén kerítettem sorra A férjem valamit titkol című regényét, ami szintén remekmű, persze mostanra már rég tudom, hogy Liane Moriarty neve garancia egy csodálatos lélektani írásra. A poszt további része a pár napja befejezett Kilenc idegenről szól, így, ami a fordításokat illeti, már csak az Add vissza az életem! maradt ki az életműből. 

Megérkezett a nyár, közeledik a sok-sok színes program, talán több is, mint amit az eddigi években összesen terveztem. Lesz például nemsokára könyvfesztivál, aztán néhány esküvő, Balaton, grillpartik, kirándulások, koncertek, szülinapok, évforduló. Mindez most kevésbé érdekes, inkább az az izgalmas, hogy mi lesz negyven nap múlva?!

Naná, hogy Bon Jovi koncert! (Igazából már csak 39 nap, de a másik olyan szép, kerek szám.)

De miért pont kockáspapír?

Valójában a kockáspapír nekem a változástól való félelem szimbóluma.

Ennek az oka pedig az, hogy egy multinál dolgozom ugyan, de még itt is annyira nehezen kezel mindenki mindenféle változást, hogy ha nem tapasztalnám, talán el sem hinném.

Így aztán, mikor éppen egy új informatikai rendszer alkalmazásgazdája lettem, és ennek reklámozó körútja során kismilliószor hallottam, hogy "de miért nem volt jó nekünk az Excel, akkor az jutott eszembe, akkor már miért nem volt jó nekünk a kockáspapír?!" Ez aztán egy amolyan közös, belsős poénkodássá vált köztünk a közvetlen kollégákkal, minden újításhoz kapcsolódó ellenérzésre a "térjünk inkább vissza a kockáspapírra" lett a válasz. Ugyanezek a kollégáim most engedélyt adtak arra, hogy ez a belsős szimbólum alapja legyen valami kevésbé belsősnek is.

És mi is az, hogy írásterápia?

Mármint a blogot. Se. 

Illetve semmi mást se kezdj el, mert úgysem sikerülhet. Folyton belevágnál valami projektbe, hogy divatos kifejezéssel éljek, ez persze lehet bármi - új vállalkozás, életmódváltás, utazás, könyvírás, festés - mindegy, úgysem fog működni. 

- Neked miért sikerülne? - kérdem ma is tőled. - Ugyan már! Pontosan tudod, hogy lehetetlen.

- Mégis megpróbálnám... - mondod szelíden, de közbevágok.