- Nem vagyok depressziós, nem vagyok depressziós, nem vagyok… - ismételgetem magamban, mintha azzal, hogy e szavakkal nyugtatom magam, meg nem történtté lehetne tenni bármit is. - Nem vagyok depressziós! - hangsúlyozom most hangosan kimondva a tükörképemnek is, akire kábán nézek a fürdőszobában, ahová nagyjából öt perce menekültem be, miután egymás után törtem össze mosogatás közben két kristálypoharat.

- Kérlek, gyere ki onnan - hallom meg B. hangját. - Nem történt semmi, ezek csak tárgyak.

- Te ezt nem érted - válaszolom csendben, talán esélyt sem akarok adni, hogy meghallja. - Nem csak a pohárról van szó…

-Akkor miről? - óvatosan benyit a helyiségbe, és hozzám lépve, gyengéden átkarol.

- Talán az egész életemről, tudod? Néha úgy érzem, pont úgy törik szilánkjaira körülöttem minden, mint egy pohár. - Könnyek kezdenek lecsordulni az arcomon, mielőtt megállíthatnám őket.

- Mindenki érez néha így, még az is, akiről nem gondolnád - jegyzi meg. - Mosd meg szépen az arcodat, én addig főzök neked egy kávét, rendben?

Bólintok, mert nem szeretnék tovább beszélgetni. Szeretném azt hinni, hogy azért, mert úgysem értené, de ezzel is csak áltatom magam. Tulajdonképpen igaza is van, nincs mit érteni rajta, mert az egész ostoba képzet csak az agyamban létezik. Időnként felteszem magamban a kérdést, vajon miért akarnék ráfogni bármit is a depresszióra? Talán azért, mert pillanatnyilag egyszerűbbnek tűnik, mint szembenézni azzal a ténnyel, hogy változásra lenne szükségem, de nincs hozzá elég erőm? Vagy valahol mélyen betegnek akarom tudni magam, hátha azzal vissza lehet fordítani valamit, ami már rég elsüllyedt? Vajon attól visszakaphatnám mindazt, ami elveszett?

Vannak napok, amikor a múlt olyan nyomasztó súllyal telepszik a lelkemre, akár az ólom. Máskor meg úgy érzem, a saját gondolataim zárnak be elmém börtönébe, és képtelen leszek valaha is kijutni onnan. Aztán van az a néhány jobb nap, amikor felszabadulttá válok, és igazán boldog vagyok. Olyankor arra gondolok, mi bajom is van nekem?! Hiszen lélegzem! Hiszen tudok járni, látok, érzek, hallok… Mi történik akkor velem ezeken a fojtogató napokon?

- Kész a kávéd - szól most B. a konyhából. - Gyere idd meg, mielőtt kihűl.

Gyorsan megmosdok, megigazítom a hajamat, és kilépek a fürdő biztonságos magányából.

- Tegyek neked egy kis zenét? Egy Mozart-szimfóniát? - Értékelnem kéne a gesztust, hiszen B. ki nem állhatja a klasszikusokat, mégis megrázom a fejemet.

- Hagyd csak, nézd nyugodtan a tévét - mondom neki, és a kávémat magamhoz véve leülök a fotelba. - Valójában Mozart jelenleg nem illik a hangulatomhoz, túl vidám - magyarázom neki. - Túl bohém, túl zajos - teszem még hozzá.

- Mozart? Túl zajos? - Felhúzott szemöldökkel mered rám, majd elneveti magát. - Nem hiszem, hogy manapság valaki túl zajosnak tartaná Mozartot, elég, ha csak egy egyszerű DJ-re gondol az ember.

- Igaz - én is elmosolyodom. - Mégis, a jelenlegi hangulatomhoz inkább egy Beethoven-szimfónia vagy zongoraverseny passzolna.

- Ó, értem - bólogat, de persze tudom, hogy nem igaz. Jól is van ez így, nem kell egyformának lennünk, kinek mi használ nyugtatóként, nemde?! Neki egy film vagy egy tévéműsor, nekem pedig Beethoven.

Előveszem a füldugót, és a telefonon elindítom a klasszikus lejátszási listámat. Miközben Beethoven harmadik szimfóniáját hallgatom, és a meleg italt kortyolgatom, valóban elkezdek megnyugodni. Már nem gondolok a múltra, sem a jövőre, csak hagyom, hogy a zene harmóniája a lelkemig hatoljon, mélyeket lélegzem, és ahogy a különböző hangszerekre figyelek, érzem, hogy távozik belőlem a feszültség, érzem újra, milyen jó is élni. A törések, az életem szilánkjai is eltűnnek lassan, eggyé válnak velem, de majd tanulok is belőlük, újra és újra.

Persze tudom, lesznek megint rosszabb pillanatok, mindig vannak. De talán megint eszembe jut majd egy pohár, aztán arról Beethoven… és Beethovenről az, hogy a zene mennyit tud segíteni abban, hogy az ember megélje a jelen pillanatot. Mert mi másunk is van nekünk, a jelenünkön kívül? A többit nem birtokoljuk, sem a múltat, sem a jövőt, de még a tárgyakat, és az életünket sem. Csak kölcsönkapjuk mindezt, s néha-néha talán nem felejtjük el megköszönni. Bárcsak többször tudnánk érte hálásak lenni!

"Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek."

"A zene magasabb rendű minden tudománynál és filozófiánál."

(Ludwig van Beethoven)