Gyermekkorom óta az egyik kedvenc hobbim az olvasás, amennyiben ez annak nevezhető. Vagy inkább már afféle lételemnek? Alapvető szükségletnek? Inkább. És ha már változás, akkor éppen most fejeztem be egy könyvet, ami éppen erről szól, kifejezetten szokatlan formában. 

A könyv szerzője Liane Moriarty, ausztrál írónő. A nevével valamikor 2017 tavaszán találkoztam először, amikor éppen úton volt a Hatalmas kis hazugságok magyar fordítása, a belőle készült HBO minisorozat kapcsán, én meg gondoltam, addig nézek tőle valami mást, és első látásra szerelmes lettem az egyik könyvébe, A hipnotizőr szerelme címűbe. A borító, és a fülszöveg együtt volt rám ilyen hatással, valami oknál fogva mégis viszonylag hosszú idő telt el (kicsivel több mint egy év), mire ténylegesen elolvastam. A hozzá kapcsolódó érzéseimet itt örökítettem meg. Legközelebb 2018 tavaszán kerültem kapcsolatba a szerzővel, mikor meg is néztem a Hatalmas kis hazugságok című könyvéből készült sorozatot. Ez utóbbi kapcsán elég vegyesek az érzéseim, hiszen előbb láttam a sorozatot, és csak később olvastam a könyvet, mindkettő tetszett, annak ellenére, hogy furcsán torz személyiség néhány szereplő a könyvhöz képest. A konkrét véleményem róluk itt és itt olvasható. Apró érdekesség ide, hogy most két hete kezdődött el a második évada a sorozatnak, aminek közvetlenül már nem sok köze van a könyvhöz, így meglátásom szerint kicsit romlott is a színvonal, de azért egyelőre tetszik. Visszatérve az írónő munkásságára, idén kerítettem sorra A férjem valamit titkol című regényét, ami szintén remekmű, persze mostanra már rég tudom, hogy Liane Moriarty neve garancia egy csodálatos lélektani írásra. A poszt további része a pár napja befejezett Kilenc idegenről szól, így, ami a fordításokat illeti, már csak az Add vissza az életem! maradt ki az életműből. 

Kilenc idegen

//Alexandra, Pécs, 2018

Eredeti cím: Nine Perfect Strangers

//Flatiron Books, 2018

Fülszöveg: 

Kilenc ember a legkülönfélébb okoknál fogva úgy dönt, hogy befizet egy tíznapos gyógyüdülésre. Van, aki fogyni akar, van, aki a válságba jutott házasságát reméli helyrehozni, de olyan is akad, aki egyszerűen csak pihenni akar, kiszakadva a hétköznapok taposómalmából. Az isten háta mögötti Oltalom Háza minden tekintetben megfelelő helynek tűnik céljuk eléréséhez, hogy tudniillik tíz nap múlva felfrissülve, megújulva térjenek vissza régi életükhöz. Ám a rekreációs program kissé eldurvulni látszik, és a kilenc idegen azon kapja magát, hogy valamiféle őrült kísérlet alanyaivá lesznek, melynek során a legmélyebb szorongásaikkal és eltitkolt vétségeikkel, elfojtott vágyaikkal és elhazudott kudarcaikkal kell szembenézniük. No meg a kísérlet eszelős kitalálójának hatalmával.

Liane Moriarty új könyvében a lélek legmélyére kalauzolja olvasóit, akik maguk is úgy érezhetik olvasás közben, hogy radikális megújuláson esnek át, mire a végére érnek ennek a regénynek.

Hogy felemelkednek-e a hamvakból? Emlékezzenek, mit mondott Buddha: "Senki nem menthet meg minket, csak mi magunk."

Érdekes, hogy majdnem a végéig azt gondoltam, ez a könyv nem fog tetszeni, miközben olvastatta magát, és jó is volt. Talán inkább csak az zavart, hogy rengeteg nyomdai hiba volt a kiadásban, ami persze nem az írónő hibája, viszont bármennyire érdekelt is a szereplők élete, valahogy nem került közel hozzám egyik sem, nem tudtam velük azonosulni úgy, ahogy a szerző többi könyvében. Emellett azt hiszem, azt vártam, amit a fülszöveg végén ígérnek, hogy némi változást az én életembe is hoz majd.

Attól tartok, ez utóbbi elmaradt. Helyette remek volt a könyv felépítése, ahogy a különböző szereplők szemszögéből láthattuk a gyógyüdülést, és bár szerettem olvasni a résztvevők részeit is, de még inkább a két fő terápia-vezető gondolatai érdekeltek. Yao vagy Masha? Nem is tudom, melyiket nevezném kedvencnek, ha választanom kéne, úgyhogy nem döntök, mindkettő egyformán lenyűgöző karakter. Őrültek, zsenik, közben esendők, tele szorongásokkal, eltemetett érzésekkel és emlékekkel, ezáltal talán ők voltak azok, akiknek a legnagyobb megújulásra volt szükségük. 

Ebben a tekintetben fantasztikus, hogy ők is azok, akik mások lettek a végére, s bár mind a kilenc gyógyulni vágyó változott valamennyit, talán ők a legtöbbet. Persze, azt mondják, így van ez a valóságban is, sokszor a terapeuta és kezelt közösen tud változni, egymás segítői lesznek, akarva, akaratlanul is. A szereplők élettörténetei egyébként egyszerre voltak különlegesek, és néhol túlságosan is mindennapiak: Frances, aki magának is azt hazudta, mennyire jól megvan egyedül, család nélkül, Ben és Jessica, akiknek a párkapcsolati kommunikációja már régesrég megszűnt, szerelmük is kihűlt, Carmel, akinek önértékelési problémáival kellett szembenézni, Heather, Napoleon és Zoe, akik nem tudták feldolgozni a saját gyászukat. Rajtuk kívül a többiek is mind küzdenek valamivel, tele vannak félelmekkel, akarnak változni, de nem tudnak.

Hogy mit kínál az Oltalom Háza? Megoldást a belső kérdésekre, változást, az újrakezdés ígéretét. Mindezt a pszichadelikus terápia segítségével, amiről érdekes módon, én még soha nem hallottam, pedig a pszichológia, önismeret témaköréről nagyon sokat olvastam. Hogy miről is szól ez a módszer arról itt és itt lehet olvasni. A téma nagyon izgalmas, és innentől kezdve a könyv is jobban kezdett érdekelni, persze, pont emiatt nem adott afféle katarzist, mint amit a fülszöveg ígér, hiszen nem olyan módszerek szerepeltek benne, amelyek a gyakorlatban kipróbálhatók. Mindezek ellenére elgondolkodtató írás arról, mi is a fontos az életben, arról, hogy nem mindig csak az a jó, amit mi gondolunk, mert másnak is lehet igaza, és arról is, mennyire különbözik a látszat és a valóság. Az írásmód egyedi és szórakoztató, megfelelő arányban van benne dráma és lélektan, egy csipetnyi romantikával fűszerezve.

Érdemes-e elolvasni? Mindenképpen! Legalábbis akkor, ha valaki szereti a lélektani regényeket, ahol nem az a fontos, hogy lerágjuk a körmünket izgalmunkban, hanem inkább olyasmit vár tőle, amin napokig lehet még tűnődni, valamit, ami sokat ad hozzánk. 

- Ezek szerint még mindig akarod a változást? - Mostantól minden nap felteszem neked a kérdést.

- Persze! - Bólogatsz lelkesen. - Azt hiszem, máris jobban érzem magam egy kicsit.

- Miért is?

- Tudod, vannak emberek, akiknek sokkal nehezebb életük van, és mégsem törnek össze - mondod.

- Honnan tudod, hogy az nem csak a látszat? - Tudom a választ, de még mindig szeretlek bosszantani. - És amúgy is, mindenkinek a saját problémája tűnik a legnagyobbnak.

- Igaz, úgy tűnik. De mi van, ha ezért találták ki az empátiát? Hogy néha igenis tudjuk megkülönböztetni, mikor jogos a panaszunk, és mikor nem.

Nem vitatkozom tovább. Rátalálsz végre magadra?!