Nos, régen írtam már valamit, de most végre jelentkezem némi beszámolóval arról, hogyan is élem meg ezt a rendkívüli időszakot. Őszintén szólva, már nem igazán számolom, hány hete ülök itthon, dolgozok és nem dolgozok, mert a helyzet az, hogy kezd nagyon összemosódni a kettő. Igen, tudom, kismillió jó tanács van arra vonatkozólag a neten, hogyan kell elkülöníteni a két dolgot, és igen, van külön dolgozósarkom, nem munkaidőben végzem a házimunkát, időben leakadok a VPN-ről, hagyok időt magamnak kikapcsolódásra, olvasásra, alvásra, stb. De az igazság az, hogy ez kicsit sem változtat azon a tényen, hogy egyes napokon legszívesebben bőgnék, máskor simán szeretnék megint normális világot magam körül, megint máskor abszolút pozitív vagyok, optimista, amilyen amúgy az alaptermészetem. 

Igazából nem is erről akartam írni. Már csak azért sem, mert mindig úgy gondoltam, fölösleges olyan dolgokon elmélkedni, amire az embernek nincs közvetlen ráhatása. Térjünk át tehát a pozitívumokra. 

Emlékeim szerint tavaly, egy kedves molytársam blogján olvastam egy ajánlót a Szeplőtelen Jane (Jane the Virgin) című filmsorozatról, és akkoriban lelkesen bele is kezdtem, de néhány rész után ráuntam, valamiért nem kötött le, nem volt időm se rá, és még sorolhatnám a miérteket, de nem nagyon számít. Most márciusban viszont, önkéntes, majd kötelező itthonlétem kezdetén jó ötletnek tartottam ismét belevágni Jane kalandjaiba. Az első napokban a szokásos izgalom lett úrrá rajtam... biztos ti is ismeritek az érzést, mikor az ember elkezd egy sorozatot/filmet/könyvet, és ott az a kis bizsergés, hogy wow, kezdődik, vajon milyen a stílus, milyenek a szereplők, vajon tetszeni fog-e, ilyesmi. 

A kezdeti érzés aztán hirtelen otthonossá vált, a sorozat beszippantott, és már azon kaptam magam, hogy belekezdtem a második évadba, aztán a harmadikba... és ma eljutottam az ötödik végére is, a legeslegutolsó részhez. Igen, vége. Nekem meg meg kell ezt emésztenem.

Szomorú vagyok, kicsit elveszettnek érzem magam, mint ahogy sok-sok fantasztikus könyv befejezésekor is. Úgy vagyok vele, hogy szuper, megtudtam a végét, lezárult egy történet, de közben az is bennem van, hogy boldoggá tett, megríkatott és magával ragadott a hangulata, a szereplői. Már most hiányoznak az újabb epizódok, a várakozás.

Cserébe az is igaz, hogy mindennek a vége valami újnak a kezdete is, nemde? És ami azt illeti, annyira belehabarodtam a sorozatba, hogy közben azt hiszem, alkotói válságba kerültem több téren is. Pl. egyszerűen nem volt értelmes ötletem a bookstagram oldalam posztjaihoz. Megvolt a megfelelő könyv, a kulcsszavak, az ötletek, csak épp az ihlet nem. Aztán írhatnékom is volt állandóan, mint Jane-nek, csakhát, képtelen voltam leülni és valóban meg is tenni. Most azonban úgy érzem, végre felszabadultak a kreatív energiáim, és ismét tudok alkotni. 

Ma fel is került az instára az új posztom, és tádám, lassan a blogbejegyzésem végére is eljutok. Sőt, már kész is!

Azért a sorozatot még gyorsan ajánlom mindenkinek, imádnivaló! Fantasztikus sztori, szerethető karakterek, amolyan szappanopera-vígjáték féle, amiben minden van, aminek lennie kell, de főleg szerelem!♥

Meséljetek, nektek hogy telik az otthonlét?