- Nem vagyok depressziós, nem vagyok depressziós, nem vagyok… - ismételgetem magamban, mintha azzal, hogy e szavakkal nyugtatom magam, meg nem történtté lehetne tenni bármit is. - Nem vagyok depressziós! - hangsúlyozom most hangosan kimondva a tükörképemnek is, akire kábán nézek a fürdőszobában, ahová nagyjából öt perce menekültem be, miután egymás után törtem össze mosogatás közben két kristálypoharat.
- Kérlek, gyere ki onnan - hallom meg B. hangját. - Nem történt semmi, ezek csak tárgyak.
- Te ezt nem érted - válaszolom csendben, talán esélyt sem akarok adni, hogy meghallja. - Nem csak a pohárról van szó…
-Akkor miről? - óvatosan benyit a helyiségbe, és hozzám lépve, gyengéden átkarol.
- Talán az egész életemről, tudod? Néha úgy érzem, pont úgy törik szilánkjaira körülöttem minden, mint egy pohár. - Könnyek kezdenek lecsordulni az arcomon, mielőtt megállíthatnám őket.