Közeleg az év vége, ilyenkor talán akaratlanul is eszébe jut az embernek a számadás, a visszatekintés. Esetleg még maradt néhány terv idénre, néhány befejezetlen feladat erre a megmaradt pár hétre. Ami engem illet, az előbbi kijelentés biztosan igaz rám. Hosszú út van mögöttem, sok-sok zsákutcával, és még vár rám néhány apróság, mielőtt elkezdhetném a jövő év szintén rögös, de annál szebbnek ígérkező útját.

Sok oka volt annak, hogy belekezdtem ebbe a blogba, de elsősorban az volt a célom, hogy az írásterápia segítségével kicsit foglalkozzak magammal, fejlődjek önismeretben, magam mögött tudhassam azt a rendkívül fájdalmas időszakot, ami a múlt év végét, illetve ez az év első felét jellemezte.

Nehéz volt felismerni, hogy enyhe depresszióban szenvedek, az is elképzelhető, hogy hiányzott hozzá az akarat, de mára nem titkolom, elsősorban magam elől. Lehet, nem depresszió, lehet nem is lenne rá diagnózis, valójában lényegtelen is, nevesítem-e vagy sem, a tény attól tény marad: magam alatt voltam, magányosnak éreztem magam, elveszettnek és elhagyottnak. A klasszikus értelemben persze egyik sem volt igaz, és ha most kéne felidéznem vagy megélnem azokat az érzéseket, képtelen lennék rá.

Ugyanakkor nagyon soknak tűnő idő kellett hozzá, és rengeteg erőfeszítés is, hogy idáig eljussak. Elsősorban a saját démonjaimmal kellett megküzdenem, és ez volt a legnehezebb. Cserébe sok-sok segítséget kaptam, és bár az út még nem ért véget, azért most megállok kicsit, összeszedem az eddig elérteket, és végiggondolom, mi vár még rám.

¤ A legfontosabb, amit végre megtanultam, hogy el kell engedni az olyan embereket, akikre nincs szükségünk, akármennyire fáj, és cserébe legyünk nagyon-nagyon hálásak azokért, akik mindig mellettünk állnak, még akkor is, amikor nem érdemeljük meg, és akkor is, amikor nem úgy szeretnek bennünket, ahogyan azt mi várjuk. Úgyhogy nagyon köszönöm a családomnak, a páromnak és annak a néhány barátomnak, akik talán nem is tudnak róla, mennyit adtak nekem, és milyen boldoggá tesz, hogy vannak nekem. ♥

¤ Aztán még ide kapcsolódva, fontos a kapcsolati háló, de nem az számít, kik követnek az Instagromon vagy hányan lájkolnak a Facebookon. Jók a közösségi oldalak, kellenek is, de mértékkel szabad csak hagynunk, hogy befolyásoljanak minket.

¤ Könyvek! Olvastam sokféle önsegítő könyvet is, de az idei olvasmánylistámon akadt bőven más műfaj is, ami segített előrelendülni. Ott vannak rögtön Pál Feri könyvei vagy Daniel Keyes és a Virágot Algernonnak vagy éppen egy-egy verseskötet.

¤ Azt is megtanultam, mennyire fontosak az élmények, és hagyni kell őket, hogy boldoggá tegyenek. Egy kirándulás, egy beszélgetés, egy játszótéri séta.

¤ Aztán szükség van fizikai munkára, mozgásra. A szellemi munka után meglepően jól fel tudja tölteni az embert némi mezőgazdasági, kerti munka akár csak egy kutyus vagy egy macsek társaságában.

¤ Végül néhány előadás, ami nagy hatással volt rám. Még jó régen egy Pálferis, tegnapelőtt meg egy Limpár Imre-féle, ami után el is határoztam, hogy még tudatosabban kezdek hozzá a szempontváltáshoz.

Az utóbbi ponthoz kapcsolódik, hogy mit is szeretnék elérni még karácsonyig, nem tűzök ki sok célt, elég lesz megvalósítani így is...

¤ Az első, hogy belekezdek egy önismereti feladatba, ami röviden és tömören arról szól, hogy milyennek látnak engem mások.

¤ A második pedig a tudatos jelenlét, amit gyakorlok már egy ideje, de van még javítanivaló bőven. Ehhez felhasználom az időbeli szempontváltás pszichotechnikáit.

¤ A harmadik pedig, hogy haladok egy szuper könyvvel, Shawn Achor A boldogság mint versenyelőnnyel, ebben is sok-sok izgalmas technika van, amit segít a változásban.

Ki venne részt szívesen velem egy önismereti beszélgetésben?

Csodaszép napot kívánok neked, ha erre jársz! :)