Igazából közben rájöttem, hogy mókás dolog útinaplózni, és kicsit utólag bánom, hogy 2010 óta nem írtam ilyen formában az utazásaimról, így mostanra sok minden feledésbe merült. Sebaj, mostantól igyekszem mindig írni. És most vissza a folytatáshoz.

3. nap {hétfő}

Ez a nap valójában majdnem 24 órás ébrenléttel telt, és pontosan 00:00-kor kezdődött számunkra. Erra az időre nagyjából kikeveredtünk Bukarestből, és rátértünk a Konstancára vezető autópályára. Ott első körben kerestünk egy parkolót, ahol innivalót vettünk, szerintem ennyire szomjas még soha az életben nem voltam. Ez a kis kitérő után folytattuk az utunkat az éjszakában. Túlzás lenne azt állítani, hogy menet közben aludtam, de fogjuk rá, hogy néha elbóbiskoltam. Egyébként a hajnali időpontot tekintetve véve egész nagy forgalommal kellett szembesülnünk, amin B. sosem izgatja magát, és én sem tudom, miért teszem. Útközben még meghallgattuk a nyaralásunk fő slágerét legalább ötször a rádióban, valahogy végig kísértett minket, minden órában élvezhettük, nagyjából amúgy az egész nyaralás alatt.

Hajnali kettő körül megérkeztünk Konstancára, ahol elővettük a GPS-t, és megkerestük a leendő szálláshelyünket, legalábbis azt, amiről akkor még azt gondoltuk, hogy az lesz. Már akkor megijedtünk tőle kicsit, egyrészt a leírás szerint 300 méterre volt a tengerparttól, de igazából legalább 3 km volt, másrészt a villa egy szűk utcában épült, ahol egymást érték az autók, és egyébként is valamiféle kellemetlen, túlzsúfoltság érzetet keltett bennünk.

Így aztán egyelőre elengedtük a problémát, és arra gondoltunk, ha már itt vagyunk, közel a tenger, akkor nézzük meg. Elindultunk megkeresni a legközelebbi partszakaszt, találtunk is egy szélesebb zsákutcát, egy hotelépítkezés mellett, ahonnan egy hangulatos falépcső vezetett le a beachre. Lesétáltunk, és megcsodáltuk a kihalt, éjszakai világot, beszívtuk a tenger illatát, és bokáig bele is gázoltunk. Ezzel feltöltődve visszatértünk a kocsihoz, és gondolkodtunk, mit tegyünk, végül visszamentünk a villához, de ismét riasztónak tetszett, ekkor úgy döntöttünk mégis inkább megcélozzuk az előzőleg felfedezett elhagyatott tengerparti utcát az építkezés mellett, és ott alszunk. Anyukám emlékezett gyermekkorából gyönyörű tengerparti napfelkeltékre, így megbeszéltük, hogy azt, ha már így alakult, nem hagyjuk ki. Beállítottuk az órát 5:20-ra, nem mintha esélyünk lett volna a kocsiban túl mély alvásra. Eztán következett az ébrenlét és a felszínes alvás szakaszainak furcsa egyvelege, a kocsiban túl meleg volt, de ha lehúztuk az ablakot, jöttek a szúnyogok, ugattak a kutyák, fél öt körül már jöttek-mentek az autók, más is jött napfelkeltézni, vagy megmártózni a hajnali magányban.

Ilyen ritka alkalmakkor, mikor majdnem egész éjjel fent vagyok, mindig elmélázom milyen másnak tetszik minden az éjszaka sötétjében, mint nappal. Azok a kísérteties árnyékok, a zajok, amik nappal fel sem tűnnek, de ilyenkor mintha felerősödnének, és ott dübörögnek az ember fülében. Nem csoda, hogy a magam részéről kivételesen alig vártam, hogy megszólaljon az ébresztő. Eljött végül az a perc is, mi pedig tagjainkat fájlalva kikászálódtunk a kocsiból, és ismét lesétáltunk a partra. Meglepően sokan ültek már a napozóágyakon, az eget már rózsaszínre festette a felkelő nap fénye, pont ott ahol úgy tűnik, az ég és föld összeér. Azt hiszem, ez volt az életem egyik legeslegszebb pillanata. Ott hullámzott előttünk a végtelen tenger, a horizonton lassan felbukkanó vörös napkoronggal, a víz finoman simogatta a lábainkat, sirályok repkedtek a fejünk fölött... lélegzetelállító volt. Ez a jó szó rá. Egy élmény volt látni, ahogy mintha a tengerből emelkedett volna ki a nap, szépen felfestve aranyhídját a víztükörre. Bár lennének szavaim, amivel jobban le tudnám írni, mit éreztem. Talán kicsit beszélnek helyettem a képek.

Később visszaballagtunk a kocsihoz, és újra felkerestük a szálláshelyet. Anyukám és B. be is mentek, de szinte halálra vált arccal jöttek ki, beültek a kocsiba, és csak annyit mondtak, hogy gyorsan tűnjünk innen. Mint kiderült, egy afféle munkásszállóra tévedtünk, sokfős hálókkal, a falakba ivódott izzadtságszaggal, gyűrött, megsárgult lepedős, ingatag emeleteságyakkal. Kerestünk egy parkolót, majd böngészni kezdtük az újabb lehetőségeket. Találtunk is egy megfelelőnek tűnőt, Bianca apartman, pár éve épített társasházban, korrekt áron. Megkerestük, leparkoltunk a ház előtt, és valahogy éreztük, hogy ez lesz az, amit kerestünk. Felhívtuk az úriembert, aki nagyon szimpatikus volt, és bár az internet szerint csak délután lehetett volna elfoglalni a szállást, kedvesen tájékoztatott, hogy hamarabb is tud jönni, ott is volt fél órán belül, elintéztük a pénzügyeket, kezünkben volt a kulcs, programajánlatokat kaptunk, étteremlistát, és minden kérésünkre, kérdésünkre azonnali, kedves választ. Az apartman valóban a képeknek megfelelő volt, modern, minimalista másfélszobás lakás, mindennel felszerelve, makulátlanul tisztán. Berendezkedtünk, lezuhanyoztunk (kicsit koszosak és büdösek voltunk akkorra... :D), és az izgalmakra úgy éreztük, aludnunk kell egy kicsit. Ekkor olyan kilenc óra körül lehetett. Pihentünk néhány órát, aztán elindultunk felfedezni a környéket. Egy közeli üzletben bevásároltunk, visszatérve megreggeliztünk, aztán végre mehettünk a partra, ami nagyjából 15 méterre volt tőlünk, tehát a szálláshely ebben is tökéletesnek bizonyult. Na tessék, gondoltam magamban akkor, kellett nekem szombaton előre idegeskedni, mikor a végére tengerhez közelibb, szebb és még olcsóbb szállást is sikerült keríteni.

Ezután a délutánt és az estét a parton töltöttük, hol a vízben, hol a bárban koktélokat szürcsölgetve. A partszakasz különböző fantázianevű részekre volt osztva, a miénk a Rainbow Beach nevet kapta, és a legeslegjobb helynek bizonyult, hangulatos bárral, nagyon kedves tulajdonosokkal, akikkel gyorsan össze is barátkoztunk. Szerencsére az idő is velünk tartott, a víz is megfelelő hőmérsékletre melegedett. (Az egyetlen kellemetlenség egyként, amiért nem igazi üdülőváros Konstanca, hogy viszonylag kicsi a homokos partszakasz, és még az is telis-tele van apró kagylókkal, így óvatosabbnak kell lenni.) Mikor mozoghatnékunk volt, elsétáltunk a közeli mólóhoz, ahonnan este a naplementét is meg tudtuk csodálni. A napot egy koktéllal zártuk a Rainbow Beach bárjának hangulatos díszvilágítása mellett, új barátaink társaságában, ami két kiscicával is bővült, mi csak Rainbow cicáknak hívtuk őket. Később, visszatérve a lakásba még hallgattunk egy kis zenét, beszélgettünk arról, hogy pont ilyen egy tökéletes nap, amiért hálát adhatunk. Ami biztos, hogy altatót egyikünknek sem kellett énekelni. :)

Eredetileg úgy terveztem, hogy egy-egy bejegyzésben három nap élményeit fogom leírni, de látva a fentieket, jobban meg fogom bontani, mert kényelmesebb így visszaemlékezni és szerintem olvasni is. Legközelebb Észak-Eforie városába utazunk. :)