De miért pont kockáspapír?

Valójában a kockáspapír nekem a változástól való félelem szimbóluma.

Ennek az oka pedig az, hogy egy multinál dolgozom ugyan, de még itt is annyira nehezen kezel mindenki mindenféle változást, hogy ha nem tapasztalnám, talán el sem hinném.

Így aztán, mikor éppen egy új informatikai rendszer alkalmazásgazdája lettem, és ennek reklámozó körútja során kismilliószor hallottam, hogy "de miért nem volt jó nekünk az Excel, akkor az jutott eszembe, akkor már miért nem volt jó nekünk a kockáspapír?!" Ez aztán egy amolyan közös, belsős poénkodássá vált köztünk a közvetlen kollégákkal, minden újításhoz kapcsolódó ellenérzésre a "térjünk inkább vissza a kockáspapírra" lett a válasz. Ugyanezek a kollégáim most engedélyt adtak arra, hogy ez a belsős szimbólum alapja legyen valami kevésbé belsősnek is.

És mi is az, hogy írásterápia?

Ezzel a kifejezéssel valamikor tavaly találkoztam, és rögtön bele is szerettem. Arról, hogy mit jelent pontosan, nyilván több definíció is van, erről itt és itt lehet olvasni.

Én itt inkább a magam részéről írnék kicsit róla. Konkrétan arról, hogy sok éven át vezettem egy teljesen személyes blogot, először nyilvános volt, később pedig egy minimális olvasókörre korlátozva, mostanra egyedül maradtam vele, igaz, az utolsó bejegyzést majdnem hat éve írtam. Időnként visszaolvastam, ahogy most is megtettem, és rájöttem, hogy minden furcsa érzés és nehézség ellenére, az volt életem egyik legszebb időszaka. Szerettem azt a csapongást, a dalszöveg részletekkel teletűzdelt írásokat, amik mégiscsak segítettek kiírni magamból az örömöt, a bánatot, a múltat és jelent. Jó látni, mit gondoltam akkor a világról, az életről, a szerelemről, és hol tartok most.

Az írásterápia segít a változásban, abban, hogy jobban megismerjem magam. De jó lehet arra is, hogy elengedjek dolgokat, meggyászoljak érzéseket, azáltal, hogy kiírom magamból.

- De jó ötlet ez? Komolyan? - motoszkálok megint a fejedben.

- Szeretek írni, mindig szerettem - hangzik a tétova válaszod. - Hagytam, hogy elvedd tőlem, miközben már minden mást is elvettél.

- Mit tudtam elvenni tőled, amit nem adtál magadtól? - felelem mogorván. - Az extrovertált kislány énedet? Tessék, vedd vissza. A barátaidat? Hiszen nem kellettél nekik sosem. Önmagadat? Te mondtad, hogy talán fogalmad sincs, ki vagy valójában. Mit akarsz tőlem, mit tegyek?

- A félelmeimet vedd el. - Látom a szemedben a kétségbeesést, érzem, ahogy a rettegés összeszorítja a mellkasodat. - Ha írok, talán visszatalálok magamhoz.

- Akkor miért törődsz azzal, mit gondolok?

A kérdés ott lóg a levegőben, csak tűnődj tovább. Miért?!