Mármint a blogot. Se. 

Illetve semmi mást se kezdj el, mert úgysem sikerülhet. Folyton belevágnál valami projektbe, hogy divatos kifejezéssel éljek, ez persze lehet bármi - új vállalkozás, életmódváltás, utazás, könyvírás, festés - mindegy, úgysem fog működni. 

- Neked miért sikerülne? - kérdem ma is tőled. - Ugyan már! Pontosan tudod, hogy lehetetlen.

- Mégis megpróbálnám... - mondod szelíden, de közbevágok.

- Minek áltatod magad?

- Azért vannak olyanok, akiknek valahogy összejött.

- Az más. Zsenik voltak, tehetségesek, nagyok hozzád. Értettek ahhoz, amit csináltak. De te?! Ugyan már, egy senki vagy. - Türelmesen hallgatsz, és látom rajtad, hogy lassan ma is meggyőzlek.

- Igaz. - Próbálsz még ellenállni, hangod már bizonytalanul cseng. - De ha keményen dolgozok? És hiszek magamban?

- Nem számít. Értékeld azt, amid most van. Munkád, albérleted, stb. Ne kívánj olyat, amit nem lehet, ne akarj több lenni magadnál.

- Hogy lehetnék több magamnál, ha nem is tudom igazán, ki vagyok? - próbálkozol még félénken.

Most még én sem tudom a választ - döbbenek meg. 

- Meg kell találnom önmagam - folytatod, kicsit megint bátrabban. - Ehhez változnom kell, és nem hagyom magam lebeszélni.

- Biztos? - gúny villan a hangomban.

- Biztos.

Rádhagyom. Egyelőre visszahúzódom, és meglátjuk, mi sül ki ebből.